MÁSODIK RÉSZ

Sziasztok!

Mielőtt olvasni kezdenétek ezt a fejezetet, MUSZÁJ megjegyeznem, hogy soha még ilyen béna alkotás nem került ki a kezeim közül, és szégyellem is magam miatta rendesen, nagyon sajnálom, hogy ilyenre sikerült, de nem akartalak benneteket még egy hétig váratni az új résszel! Biztosan az is feltűnt, hogy nem tegnap (szombaton) tettem fel, hanem most. Ennek oka tömören az, hogy január 16. számomra egy olyan dátum, amit nem szívesen jegyzek meg, nagyon sok rossz emléket hoz elő, nem szerettem volna belevésni azt a napot a blog archívumába, nem mellesleg tegnap írták a nyolcadikosok a felvételit, és nem szerettem volna bekeverni egy új fejezetet még plusz, ma már lenyugodtak a kedélyek, szóval biztonságosnak érzem a posztolást. Oké, túl sok lett a motyogás, de még egyszer elmondom, hogy nagyon sajnálom a kellemetlenségeket! Ha szeretnétek következő részt, pipáljatok, iratkozzatok fel, ha pedig bármi hozzászólásotok van a részhez, azt kérlek írjátok meg megjegyzésben! Köszönöm az előző részhez érkezett visszajelzéseket, és a 18 feliratkozót! :)xx

Miranda

MÁSODIK FEJEZET

See your fire when the strobe hits you

Háromnegyed óra múlva a kórházban kötöttünk ki.

Az egész úgy történet, hogy Dan egy jéghideg vizes rongyot tartott a fejéhez, ameddig én teljes hisztirohamot kaptam. Kettőnk közül mindig is ő volt a nyugodtabb, soha nem akadt ki semmin sem, megőrizte a hidegvérét stresszhelyzetben is. Ez esetben is egyet-kettőt káromkodott a fájdalom miatt, majd összeszorította a fogait, és nem mondott semmit sem. Nem az a tipikus kigyúrt srác, azonban ennek ellenére rengeteget kibírt már, és mindig felnéztem rá a kitartása és az elszántsága miatt. Nem is csoda, hogy újságíró szeretne lenni, megvan hozzá a türelme és a szorgalma. Az utóbbiak viszont egyáltalán nem igazak rám, így jó sok fejtörést okozott, hogy mégis milyen egyetemen fogunk továbbtanulni, ameddig meg nem találtuk a New Jerseyben lévőt, ahol tanári képzés folyik, ami nekem tesz jót, ugyanis mindenekelőtt tanítani szeretnék, lehetőleg kisgyerekeket. Van egy nyári iskola, amelyik három nap múlva kezdődött, ott kellett segítő legyek, és nagyon vártam már. Azonban attól, hogy az én helyem fix volt, Dan végül bevallotta, hogy nem is akart semmilyen egyetemre menni. Kijelentette, hogy természetesen velem tart New Jerseybe, azonban nem továbbtanulni, hanem egy rendes újságnál munkát keresni. A lakáskeresés még folyamatban volt, azonban mindketten boldogan álltunk hozzá a jövőképünkhez.

Amikor lecsillapodott a vérzés, autóba ültünk és a kórházig meg sem álltunk. Az úton nem beszéltünk sokat, Dan figyelmeztetett, ha piros volt a lámpa, az esetben, ha véletlenül nem venném észre. Totál szétesve érkeztünk meg a kórházba az egyik orvosnőhöz, aki látva a riadt arckifejezésemet megnyugtatott, hogy nem lesz olyan súlyos a sérülés, mint ahogyan kinéz. Fájdalomcsillapítót adott Dan-nek és egy kötést a fejére. Látszólag minden rendben volt, én is megnyugodtam egy picit, és Dan kezét szorongatva ültem mellette csendben, azonban bekövetkezett az, amitől mindketten féltünk.
- Hogy történt ez? - kérdezte az orvosnő.
Mindketten kínosan elhúztuk a szánkat, de egyikőnk sem akart megszólalni. Egy nagyon kellemetlen érzés költözött be a mellkasomba, a bűntudat pedig teljesen elöntötte a testemet, amikor eszembe jutott, hogy az egész miattam, és a gyerekes hisztim miatt történt.
Elfelejtettünk megbeszélni Dannel, hogy ebben a szituációban mit mondunk. Sosem voltam túl jó hazudozó, így már nyitottam a szám, hogy elmondjam az igazságot, azonban Dan gyorsabb volt nálam:
- Elcsúsztam és bevertem a fejem az asztalba - mondta egyenletes, dörmögő hangon.
Bólogatni kezdtem, megerősítve Dan sztoriját, ezzel cinkostársává válva.
Az orvosnőn látszott, hogy nem most jött le a falvédőről, és tudta, hogy hazudunk, de nem mondott semmit sem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor végre indulhattunk haza.
Sokkal jobban éreztem magam, amikor kiléptünk az épületből a hűvös nyári éjszakába, és beszívhattam a friss levegőt, úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Vezetés közben végre tudtam koncentrálni, és muszáj volt beszélnem Dan-hez:
- Hogy van a fejed? - kérdeztem. Legnagyobb meglepetésemre válaszolt, pedig azt hittem, hogy dühös rám. Ez is egy olyan dolog, ami különleges volt benne: nem tudott túl sokáig haragban lenni, majdhogynem a homlokára volt írva, hogy: megbocsátok.
- Jobban - jött tőle a tömör felelet. Nem baj, még ez is több volt, mint amit vártam.
- Figyelj, Dan... Nagyon sajnálom, hogy ez történt! Nem akartam, hogy megsérülj! - egy pillanatra levettem a szememet az útról, hogy elkapjam Dan tekintetét. Ezúttal nem mondott semmit sem, csak megsimította a hajamat, és nyomott egy puszit a fejemre. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy ez azt jelenti: szent a béke köztünk.



Három nap múlva reggel hét órakor tanácstalanul álltam a hatalmas szekrényem előtt, és fogalmam sem volt, hogy mégis milyen ruhában illik megjelenni egy tanítónő segédének. Pechemre semmi "tanítónénis" ruhám nem volt, így egyszerűen azt húztam fel, ami a legjobban nézett ki, tehát az egyik zöld ruhámra és a vékony babarózsaszín blézeremre esett a választásom.
Az iskolába érve rögtön megkerestem a tanítónőt, Mrs. Minor-t, akire történetesen az osztálytermében találtam rá. Már természetesen beszéltem vele korábban, ő is még elég fiatal és nagyon kedves. Azt mondta, hogy üljek csak a tanári asztal mellé, ameddig nem jönnek meg a gyerekek, addig pedig néhány instrukcióval látott el.
Első osztályos korom előtt a szüleim beírattak engem egy ugyanilyen nyári iskolába, hogy szocializálódjak és tanuljak is egyben. Emlékszem, hogy mennyire utáltam járni, ugyanis minden gyerek unszimpatikus volt. Sosem gondoltam volna akkor, hogy valaha mégegyszer ugyanott kötök ki, de ezúttal tanítóként.
Amikor megérkeztek a gyerekek, a legtöbb hatalmas bociszemeket vetett rám, mire elszégyelltem magam, azt hittem, hogy nem tetszettem nekik, de igazából csak kíváncsiak voltak. Sokkal több dolgot bízott rám Mrs. Minor, mint amennyit igazából vártam volna, és nagyon örültem, hogy a hasznára lehettem. A gyerekek is megkedveltek, azonban valami szorongást éreztem magamban, mintha nem illenék oda, hiszen egy pár napja még a barátommal veszekedtem azon, hogy holtrészeg vagyok, ami nem illik éppen egy tanítóra, még akkor is, ha csak segédként dolgozok. Mindenképpen szerettem volna ezen változtatni, így ott, azonnal elhatároztam magamban, hogy kevesebb buliba megyek majd el a nyár folyamán, és megkomolyodok.
Sajnos nem számítottam arra, hogy egy olyan fiúval magam mellett, mint Dan, ez kisebb-nagyobb gondokat fog okozni, ugyanis ő hallani sem akart ilyesmiről. Szerinte teljesen normális vagyok, és az utóbbi eset csak egy agymenés volt, többet nem fog egyedül hagyni a buliban. Nem voltam benne biztos, hogy ez most jót jelent vagy rosszat, mindenesetre örültem, hogy már nem haragszik a történtek miatt. Arra gondoltam, hogy ha Dan szerint nem kell megvonnom magam a szórakozástól, akkor valószínűleg nem is kell azt tennem.
Utólag visszagondolva azonban nem kellett volna rá hallgatnom, mert elfelejtettem, hogy Dan ritka rossz tanácsadó. Ezúttal viszont nem én tettem keresztbe a kapcsolatunknak, hanem ő.
És ezzel véglegesen meghozta a dolgok változását.