ELSŐ RÉSZ

Sziasztok!

Nagyon-nagyon szépen köszönöm a prológusra érkezett visszajelzéseket! Egy hét alatt összegyűlt tizenhárom feliratkozó, nyolc pipa, és mégannyi kedves szó! Rettenetesen örülök, hogy tetszett nektek a bejegyzés, és hogy megtiszteltetek engem azzal, hogy időt fordítottatok egy-két mondat leírására. Nagyon szépen köszönöm, sokat jelent nekem a véleményetek! ♥ Ahogyan az meg lett szavazva, a részek rendszeresen szombaton érkeznek majd, az esetleges csúszásokról természetesen értesítve lesztek az FB oldalamon! Tanácstalan vagyok, hogy mit mást írhatnék még ide, igazából azt sem tudom, hogy szeretitek -e olvasni ezeket a "kezdő" sorokat a bejegyzés elején, ha igen, ha nem, azt is megírhatjátok megjegyzésben! Kérlek benneteket, ha bármi hozzáfűznivalótok van a részhez, akkor azt írjátok meg kommentben, mindenki véleménye számít nekem! Pipáljatok, ha szeretnétek következő részt, valamint iratkozzatok fel, ha nem akartok lemaradni a folytatásról! Köszönök szépen minden eddigit, és további kellemes szombat délutánt kívánok! :)xx

Miranda

ELSŐ FEJEZET

But lovers hold on to everything

A kapcsolatunk összeomlása azon az estén kezdődött, amikor Maggie Dawson-hoz voltunk hivatalosak házibuliba. Maggie-t még általános iskolás korom óta ismerem, azonban amikor középsuliba mentünk, nagy eltávolodtunk egymástól, de úgy látszik, hogy eszébe jutottam, amikor házibulit szervezett.
Dan fejfájásra hivatkozta azt mondta, hogy hazamegy lefeküdni, így egyedül hagyott engem. Ezzel semmi probléma nem volt, ott maradtam egy régi osztálytársammal, Annie-vel a teraszon, és az érettségiről beszélgettünk, hogy miként telt el, a pontszámunkról, csak a szokásos. Időközben azonban a poharaink egymás után teltek meg vodkával, és a harmadik után már nem is számoltam. Úgy véltem, hogy fiatal vagyok, szabad és nem mellesleg boldog, ennyi "vadulás" kijár nekem is.
- Mesélj! - parancsolt rám Annie egy újabb poharat telitöltve. A bal kezemmel a hajamba túrtam, és megpróbáltam a beszélgetésünkre fókuszálni, azonban az alkohol hatására elég nehéz dolgom lett.
- Mit mondjak? - kérdeztem émelygő tekintettel, a torkom közben lángokban égett.
- Mesélj nekem Dan-ről! - mondta határozottan. Elröhögtem magam, és zavarodottan megráztam a fejem. Fel sem tudtam fogni, hogy mit kérdez tőlem. Furcsa volt, hogy ugyanannyit ittunk, mégis, mintha Annie teljesen józan lett volna. Lehet, hogy nála ez a mennyiség már meg sem kottyan, viszont én még sosem fogyasztottam el valaha akkora alkoholmennyiséget, mint akkor, így elég erősen ütött.
- Mióta vagytok együtt? - kíváncsiskodott.
- Vigyázat! - figyelmeztettem. - Le fogsz hidalni, ha ezt meghallod!
- Halljuk! - bátorított gúnyosan.
A két kezem ujjaival egy hatost mutattam neki, Annie pedig rendesen lesápadt. Mindenki ugyanígy reagál. Már amikor három évet mondtunk, a legtöbb ember elismerő pillantást vetett felénk. Elég szomorú az, hogy ha két ember egy évnél több ideig tart ki egymás mellett, a többiek azt különlegesnek tartják, tekintettel arra, hogy mostanában a tinédzserek egy-két hónapig szoktak együtt lenni. Azonban hat év... Ez mindenkit meghatott.
- Hat év! - kiáltok fel. Nem vagyok benne biztos, hogy az alkohol miatt ordibáltam, vagy pedig mert Annie buta tekintete húzott fel annyira.
- Hülyéskedsz? - nyitotta tágra a szemeit. Vigyorogva megráztam a fejem, és még egyet kortyoltam a pohárból. A szemeim lassan lángra kaphattak volna, és úgy éreztem, mintha egy körhintán forogtam volna ezer éven át.
- Korán elment ma. Összevesztetek? - kíváncsiskodott. Késztetést éreztem arra, hogy fejbecsapjam a vodkás üveggel, de egyelőre arra akartam csak koncentrálni, hogy ne hányjam el magam, márpedig ez elég nehéz feladatnak tűnt.
- Nem vesztünk össze, csak rosszul érezte magát - motyogtam. Mintha Annie csak arra várt volna, hogy megtalálja a gyengepontot a Dannel való kapcsolatunkban! Idegesített, hogy annyit kíváncsiskodott. Arra gondoltam, hogy tetszik neki a barátom, de hát ez egyáltalán nem volt meglepő, Dan mindenki esete volt.
- Te nagyon részeg vagy! - jegyezte meg röhögve. Megráztam a fejem. - De ugye attól még haza tudsz majd vinni? - nézett rám kérdőn.
Viszonoztam a tekintetét. Most még én furikázzam őt haza? Inkább hagytam volna a fenébe ezt az egész beszélgetést vele!
- Ugyan már, Mel! Van jogosítványod, és autód, nekem meg nincs. Kisegíthetnél! - vetette be a kiskutyatekintetét, én meg legszívesebben elgázoltam volna azt a kutyát.
Azonban kedves, aranyos, és egyáltalán nem részeg lányként csak a szemeimet forgatva elröhögtem magam, majd elővettem a kocsikulcsomat és a kijárat felé intettem.

Annie-vel autózni olyan volt, mintha maga Szörnyella De Frásszal tettem volna. Talán még rosszabb is. Ennyi fecsegést még életemben nem hallottam, minden városi pletykának fültanúja voltam, nem tudtam máshogy befogni a száját, így muszáj volt bekapcsolnom a rádiót, és maximum hangerőre tekernem. Részeg állapotomban nem igazán jutott eszembe a Hotline Bling-nek a szövege, és egész idő alatt stresszesen fókuszáltam, ugyanis  legnagyobb szerencsétlenségemre Annie perfektül tudta a szöveget, így természetesen ordibálva kezdte el énekelni, én pedig bekapcsolódtam, hogy azért ne úgy nézzen ki, mintha nem szórakoznék jól. Márpedig egyáltalán nem voltam mulatós kedvemben.
Csak akkor könnyebbültem meg, amikor Annie-t végre a kocsin kívül tudhattam, én pedig beparkoltam Dan házának az épülete előtt. Lakótársakkal élt, így nem csaphattam túl nagy zajt.
El sem hittem, hogy ilyen részegen probléma nélkül átjutottam a buli helyszínétől a barátom házáig. Lezártam az autó ajtajait, majd a hajamba túrva imbolyogtam el az ajtóig.
Amikor beléptem, az apró előszoba fogadott, ahol rögtön ledobtam magamról a fekete Coverse cipőmet, és Dan hálószobája felé siettem. Ahogyan gondoltam, ott feküdt az ágyában, félig kitakarva. Az ajtócsukásra felfigyelt, mivel kinyitotta a szemét. Amint meglátta, hogy én vagyok az, elmosolyodott. Fáradtan felmásztam az ágyára és megcsókoltam, majd megkönnyebbülve lefeküdtem mellé, és a kezeimmel körbefontam a nyakát.
- Na, mit hagytam ki? - kérdezte.
- Semmi különöset. Annie-vel átbeszéltem az éjszaka végét, ittunk, Jesse Merz eközben holtrészeg lett és a haverjai hazavitték, én pedig hazafuvaroztam Annie-t - meséltem neki fáradtan. A szemeim majdnem leragadtak, de erősen harcoltam az álom ellen.
- Várj, ilyen állapotban hajtottál? - kérdezte aggódva. Megráztam a fejemet:
- Nem gáz, sikerült hazavinnem, és ideérnem.
- De várj, ez nem normális így. Miért nem hívtál? Elmentem volna érted - nézett rám mérgesen, ahogyan a szülők szoktak, amikor megdorgálják a kisgyereküket. Nem értettem, hogy miért csinál ekkora felhajtást, ha nem történet semmi baj sem.
- Miért hívtalak volna fel? Már hajnalodik, nem akartalak felébreszteni! - mentegetőztem teljesen feleslegesen, ugyanis Dan úgy tett, mint ha meg sem hallana, és tovább folytatta a saját beszédét:
- Miért kell ilyen felelőtlennek lenned? Természetesen fel kellett volna hívnod, mi ez a hülyeség, hogy nem akartál felébreszteni? Tudhatnád, hogy elmegyek érted!
- Dan, hagyjuk már! - toltam el magamtól erőszakosan. Még mindig nem voltam egészen magamnál, sőt, soha nem éreztem még magam annyira részegnek, így nem szerettem volna, ha feldühít, de közben meg már majdnem kicsattantam a méregtől.
- Nem, Mel, ezt meg kell beszélnünk! Nem autózhatsz holtrészegen a városon keresztül! - vitázott tovább.
- Hagyjuk már! - hárítottam el a fejemet fogva.
- Ne viselkedj úgy, mint egy kibaszott idióta! - kiáltott rám. Összeráncoltam a szemöldököm, és magamban elszámoltam tízig, ahogyan azt mindig tanácsolják ilyen szituációkban. Hát, szerintem én kicsit túl gyorsan számoltam, ugyanis két másodperc múlva már fel is pattantam az ágyról, és a cipőmet kerestem. A fűzőt majdnem kitéptem a helyéről, annyira felidegesített Dan és az, hogy nem tud túllépni a hibámon. Amikor már mindkét lábbelimet felhúztam, és a táskámat is átvetettem a vállamon, az addig csendben ülő és engem figyelő Dan megtörte a csendet:
- Hová mész?
- Haza! - üvöltöttem az arcába. Nem tudtam jól kezelni, amikor ilyen hülye kérdéseket tett fel.
- Ne kiabálj, a lakótársaim már alszanak - közölte teljesen nyugodtan. Kínosan felröhögtem, majd a hajamba túrva felé fordultam, ugyanis úgy éreztem, van még mondanivalója.
- Miért mész haza? - idegesített tovább. Magamban már összeállítottam egy ötvenes listát arról, hogy milyen módon töröljem pofán, és csak a megfelelő pillanatot vártam, amikor az egyik módot felhasználhatom.
- Mert ahogyan látom, nem vagyok egy szívesen látott vendég! - köptem a szavakat az arcába, majd éppen nyitottam volna az ajtót, amikor elkapott a könyökömnél fogva.
- Mel, ne sértődj már meg!
- Eressz már el! - kiáltottam rá, és ott, akkor elborult az agyam. Elegem lett abból, hogy annyira okosnak hiszi magát, és hogy azt gondolja, hogy felelőtlen vagyok. Gondolkodás nélkül meglöktem a vállát, ő azonban egyáltalán nem számított ilyen reakcióra, így hátraesett, és legnagyobb riadalmamra beütötte a fejét az íróasztal sarkába.
Ott ült lent a padlón, nyöszörögve fogva a kezeivel  a fejét, én pedig egyszerűen mintha másodpercek alatt kijózanodtam volna. Akármennyire is fáradt, mérges, vagy zaklatott voltam, amikor megláttam, hogy Dan fájdalomban van, különösen úgy, hogy miattam, azonnal odarohantam mellé.
- Úristen, nagyon-nagyon sajnálom! - simítottam meg sírva a karját.
- Baszd meg, Mel... - nyögött fájdalmában a fejét fogva.
- Várj... - toltam el a kezét, hogy megnézzem, vérzik -e a feje.
Vérzett.