PROLÓGUS

Sziasztok!

Soha, soha, de soha nem voltam még ennyire izgatott, mint most. Amikor befejeztem az első blogomat (x), utána még sok másikba belekezdtem, de valahogy egyik sem ment nagyon. Nagyon megijedtem, mert azt hittem, hogy örökre elveszett az inspirációm az íráshoz. Hónapokig csak béna vázlatok voltak a blogjaim bejegyzései közt, amiket sosem szeretnék napvilággá tenni. Elkeseredtem, és jól eltűntem az aktív bloggerek listájáról. Egy hónapja azonban feltöltődtem, és gőzerővel kezdtem el írni, a szavak csak maguktól íródtak, mire felfogtam, hogy mit csinálom, már fél fejezet meg volt írva, és meglepődtem ezen az aktivitásomon. Újra itt vagyok!

Igen, újra egy fanfictionnel, ezúttal a 6 years filmet vetem papírra átalakításokkal. A másik blogomon is ugyanez a gyönyörű lány alakította a főszereplőt, és ismét az ő egyik filmjét írom meg, de nem tehetek ellene, hogy ennyire megfogott a történet. Remélem ez a szereplő-izé senkit sem zavarja!

Nem tudok mi mást mondani: remélem hogy tetszik nektek a prológus. Kérlek, hagyjatok valami megjegyzést a kommentben, akár pozitív, akár negatív, csak építő legyen, ugyanis nagyon bizonytalanul érzem magam. Ha szeretnétek következő részt, pipáljatok és iratkozzatok fel. :)xx

Miranda

PROLÓGUS

I don't dance, don't ask, I don't need a boyfriend

Hat év.

Ennyi idő kellett kettőnk teljes kialakításához. Honnan tudhattuk volna tizenhat évesen, hogy kibír ennyit egy kapcsolat? Engem annyi idősen egyelőre csak Justin Bieber poszterén való nyáladzás és a High School Musical utolsó része érdekelt, mint mindenki mást 2009-ben.
Amanda buliján ismerkedtünk meg, ő volt az egyetlen közös forrásunk. Nekem  az egyik unalmas osztálytársamat, neki pedig az ex-barátnőjét testísítette meg, és a mai napig is mindketten tartjuk vele a kapcsolatot, bár én szúrós szemmel követem minden lépését, és mielőtt összejöttünk volna Dannel, természetesen lecsekkoltam a Myspace profilját, jelen időkben pedig a Facebook adatlapját nézegetem egy-egy gyengébb pillanatomban.

Az egész ott kezdődött, amikor kimentünk Amandáék háza elé petárdákat dobálni, Új év alkalmából. Amanda anyja eleve arról volt híres, hogy hallani sem akart semmilyen tüzijátékról és egyébről, de a petárdák ellen nem volt egyetlen kifogása sem, ránk hagyta, mondván, hogy "Gyerekek még, hadd élvezzék a fiatalságot!" Az egész tizedikes évfolyam az utcán üvöltözött, a zene majdnem kiszíktotta a dobhártyákat, mindenki jól érezte magát. Akkoriban Hannah Pierce volt a legjobb barátnőm, akit egész kilencedikben csak Miss Montanának csúfoltak, nem túl nehéz kitalálni, hogy miért. Hannah azonban nem hagyta magát, tizedikben fültágítót szerzett és egy apró tetoválást a vádlijára, a haját pedig szürke színűre festette be, és így már senki sem mert beszólni neki. A nagy változásának a folyamata közben barátkoztam össze vele, igazából a külseje ellenére belül még mindig ugyanaz az ember maradt, saját maga is csodálkozott azon, hogy miért hagyták abba hirtelen a piszkálást.
A bulin is egész este az ő társaságában voltam, együtt dobálgattuk sikiítozva a petárdákat, ameddig röhögést nem hallottam a hátam mögött. Egy szempillantás alatt hátat fordítottam, és ott állt Ő. Dan Mercer igazából nem volt túl fontos az akkori életemben, mindig csak egy fiú volt az évfolyamból, nem volt különös szerepe, noha a suliban rendesen megbámulták a lányok a vonzó külseje miatt. Jómagam is sokszor kerestem a tekintetemmel, de csak azért, mert jó volt ránézni. Olyan volt, mint a naplemente, gyönyörű és elérhetetlen. Hát igen, az utóbbi volt a probléma, ugyanis Dan Mercer volt az a pasi, aki tökéletesen tisztában volt azzal, hogy milyen hatással van az emberekre, különösen a lányokra, mégsem érdekelték őt. Az iskola körül mentek a találgatások, hogy mi van, ha homoszexuális, de sosem lehetett pontoan tudni.
Amint láttam, hogy kiröhög, magamban az ezer beszólásaim közül a legjobbat próbáltam meg kikeresni, amiket direkt ilyen alkalmakra tartogattam. Azonban az ő röhögése nem gúnyos volt, inkább... Zavaró. Az zavart benne, hogy nem úgy röhögtt ki, mint mások, valami hátsó szándékot éreztem mögötte, ezért nem reagáltam rá reflexből, inkább átgondoltam a dolgokat, és csak utána szólaltam meg:
- A petárda robbanása a vicces, vagy csak úgy időnként elröhögöd magad?
Vigyorogva megrázta a fejét:
- Ha petárdákat dobálsz, legalább dobd őket rendesen! - oktatott ki. Általában nagyon könnyen felkapom a vizet, de akkor nem tudtam kontrázni, így csak durcásan hátat forídtottam és mintha mi sem történt volna, Hannah-nak kezdtem el mesélni arról, hogy mennyire idegesít a térdig érő hó. Dan azonban nem hagyott annyiban:
- Kössünk alkut! - szólalt meg. - Én megtanítalak petárdát dobni, addig pedig én is eldobhatok egyet-kettőt a tieid közül. Nekem nem sikerült beszereznem mára.
Az ajánlata elég furcsán hangoztt, de végül belementem, ugyanis halvány elképzelésem sem volt arról, hogy miként lehet többféleképpen eldobni egy nyomorult petárdát. Dan tíz percig beszélt számomra teljesen értelmetlen módszerekről, de ez idő alatt legalább jól szórakoztunk. Hajnali egy körül járhatott az óra, amikor a hideg teljesen körülölelte a testemet, az ujjaim pedig lilás-kékes színben fagyoskodtak. Dan felajánlotta, hogy menjünk be, és nem voltam képes elutasítani az ajánlatát. Bementünk a nappaliba, ahol legalább húsz részeg tinédzser vett körül minket. Az alkoholszag betöltötte a helyiséget, és állandóan fintorognom kellett, hogy ne fulladjak meg. Magam elé képzeltem Amanda anyukájának a reakcióját, és akaratom ellenére is elröhögtem magam. Hannah időközben eltűnt, így Dannel abban állapodtunk meg, hogy befészkelődünk a kamrába, egy kis pia és valami rágcsálnivaló társaságában. Háromnegyed négyig beszélgettünk random dolgokról, mint például a suli, a barátaink, a családunk, az érdeklődési körünk és a hangulatunk. Kicsit sem voltam álmos, inkább szórakozott, és amikor már hallottuk, hogy lecsillapodott a buli hangulata, visszamentünk a többiekhez, mindketten a saját társaságunkhoz. Hannah-nak egy szót sem szóltam arról, hogy Dannel voltam, ő pedig nem kérdeződsködött, ugyanis totálisan be volt rúgva. Eléggé kellemetlenül telt a buli többi része, ugyanis a nem túl józan barátnőm mellett kellett örködnöm, de mindenestre hajnali hétkor két tizenegyedikes hazavitt minket autóval.
Másnap dékután négykor a telefonom csengése nem mást jelzett, mint egy Dan Mercertől való hívást. Izgatottan emeltem a fülemhez a készüléket, majd beleszóltam.
Aznap este mentünk el először sétálni kettesben. A hó szaporán szelte át az ég és a föld közti teret, az utcai lámpák világítása pedig még hangulatosabbá tette az egészet. Akkor este csókolt meg először, de nem utoljára. A legtöbb ember túl gyorsnak vélte az összejövésünket, és egy hónapot sem garantáltak a kapcsolatunkra, de felülmúltunk minden fogadást, és immár hat éve kitartunk egymás mellett.
Azonban nemsokára minden borult.
Hat év.